Mindenkinek, akit megfojt a szociális félelem
Éreztél már pánikoló adrelinzuhatagot, mikor felelni hívtak? Tudtad az anyagot, de egy osztályni szempár szegeződött rád, te pedig a szoknyádat lejjebb húzva próbáltál láthatatlanná válni. Sóhajtottál fel kétségbeesetten, amikor tudtad a választ egy kérdésre, de nem merted felnyújtani a kezed, mert rettegtél a hibázástól? Volt már olyan, hogy pánikoltál mások véleménye és reakciója miatt; hogy este az ágyadban jöttél rá, hogy valamit nem kellett volna kimondanod; voltál e ideges egy egyszerű telefonbeszélgetés előtt vagy ájultál e el majdnem egy prezentáció miatt?
Itt vagyok. Nagyon sokan itt vagyunk, többen, mint gondolnád.
Most nézz fel az égre [megj.: a tetőtéri ablakok előnyei, hogy így woah teljes égi panoráma; hogyha nem látod az eget, ezért nem kell megmozdulnod, bár az ég szép. tényleg]. Figyeld meg a csillagokat és képzeld el, hogy mennyire messze vannak, hogy mennyire idős az univerzum, hogy mennyire idős a Föld és mennyire apró az egész emberiség az ősemberektől számolva napjainkig. És a szíved azt fogja suttogni, hogy mennyire apró vagy és jelentéktelen és ez a lényege az egésznek: csak a saját életednek vagy a főszereplője és miközben milliárdnyi olyan apró lény, mint te, kel fel és ront el valami egészen apró dolgot minden egyes nap - kiszaladt szavak irodalomórán; lehúzva felejtett sliccek; megbotlás egy göröngyös járdán -, addig a Föld forog tovább a saját tengelye körül és mikor körbeér, már te vagy az egyetlen, akit igazán érdekel az, hogy fel mered e vállalni magad.
Így az első lépés végülis az, hogy realizáld magadban, önmagadat kell néha (sokszor!) prioritássá tenned, hiszen te vagy a fő karakter a saját életedben, mások csak mellékszereplők, esetleg statiszták, és ahogy te sem emlékszel, hogy milyen kínos bukkanót vétett el tegnap egy fiú a metrón vagy akár a legjobb barátnőd, - még ha abban a pillanatban meg is jegyezted magadban -, úgy ők sem fognak rá visszagondolni, mert egyszerűen nem fontos számukra, és az emberi agy a feleslegessé vált információkat ennyire simán kitörli.
És persze, reálisan végignézve ez teljesen logikus, de a félelem lényege pontosan az, hogy nincs semmiféle rendezőelve és jól tudod, hogy nem igaz, mégis újra meg újra belopódzik az agyad sarkába, hogy meghúzhassa a vészcsengőt, ami utána pirosan villogva próbálja tudatni veled, hogy n a g y o n n e m v a g y b i z t o n s á g b a n. Lassan próbáld feszegetni a határaid, olyan pici lépésekben, amikben megy: hagyd, hogy beszélgetésbe bonyolódj a pénztárossal, oszd meg a gondolataidat a tanórákon, jelentkezz önkéntesnek, szólalj fel a véleményedért, ne próbálj láthatatlan lenni, mert túl sok lehetőséget taszítasz el vele magadtól. Ne gondold túl, hogyha pedig veszélyes vizekre eveznének az agyad pici molekulái, állítsd le őket és ismételd el magadban annyiszor, hogy nem, ameddig nem jut el ténylegesen az elmédig.
[megj.: a szociális fóbia (ismertebb nevén social anxiety) egy létező pszichiátriai betegség, de közel sem annyira gyakori, mint amennyien öndiagnosztizálják magukat vele, elsőre úgy tűnhet, hogy minden introvertáltat kezelhetnének vele, de a betegség inkább csak egy spektrum és csak a legvégső esetek azok, amik tényleg szétrombolják az egyén életét és egyértelműen szakember bevonására van szükség; hogyha a mentális folyamatos túlgondolás mellett komoly fizikai tüneteket is tapasztalsz, ezek pedig megállíthatatlanul kihatnak a döntéseidre és összességében az egész életedre, akkor igazán érdemes lehet segítséget kérned. Mindig érdemesebb lecsekkolni, hogy valami normális e, mint a gödör alján ülve gondolkozni azon, hogy tudsz e még lejjebb ásni.]
Írd le a céljaid, jegyezd le, hogy milyen helyzetektől félsz leginkább, és lassan tegyél lépéseket a megdöntésük felé. Elsőre persze nehéz lesz és elbuksz majd és néha nehéz lesz felállni és kinyílni a többi ember felé újra meg újra és sokszor még mindig a csend kényelmesnek tűnő burkába fogsz bújni, de a lényeg mindig az, hogy merre tartasz és nem az, hogy mennyit tettél meg.
Ki mikor mit miért
nem tudom!!!
RÓLAM
Címszavakban: kamilla / 16 / teafüggő pinkhajú gyümölcsszerelmes pasztell- és művészetmániával és lusta szenvedéllyel az egész világ felé, amit ebben a sarokban próbál rózsaszirom-konfetti és milliónyi betű formájában mindenkire rámorzsolni (és hahó, az ott a fejem)
Elérhetőségek:
tumblr |
instagram |
ask.fm |
davidkamilla19@gmail.com
BLOGRÓL
A
Hiraeth /jelentése: honvágy egy hely után, ahová nem tudsz többé visszatérni/ egy blog és ez az egyetlen biztos információ,amivel szolgálhatok. Található rajta sok-sok betű, amelyek egytől egyig meg akarják csiklandozni a hasad, mosolyra akarják húzni az ajkaid és napraforgókat akarnak ültetni az ablakodba, miközben gondolkodásra buzdítanak egy boldogabb és toleránsabb világ közös megalkotására inspirálva minden erre tévedőt. Lesz szó az egyenlő jogokról, az önelfogadásról, a vegán életmódról, utazásról, irodalomról, ajánlókról, pozitivitásról és mindenről, ami éppen foglalkoztat.
ARCHÍVUM
Mindenkinek, akit megfojt a szociális félelem
2016. szeptember 9., péntek @ 8:35
Éreztél már pánikoló adrelinzuhatagot, mikor felelni hívtak? Tudtad az anyagot, de egy osztályni szempár szegeződött rád, te pedig a szoknyádat lejjebb húzva próbáltál láthatatlanná válni. Sóhajtottál fel kétségbeesetten, amikor tudtad a választ egy kérdésre, de nem merted felnyújtani a kezed, mert rettegtél a hibázástól? Volt már olyan, hogy pánikoltál mások véleménye és reakciója miatt; hogy este az ágyadban jöttél rá, hogy valamit nem kellett volna kimondanod; voltál e ideges egy egyszerű telefonbeszélgetés előtt vagy ájultál e el majdnem egy prezentáció miatt?
Itt vagyok. Nagyon sokan itt vagyunk, többen, mint gondolnád.
Most nézz fel az égre [megj.: a tetőtéri ablakok előnyei, hogy így woah teljes égi panoráma; hogyha nem látod az eget, ezért nem kell megmozdulnod, bár az ég szép. tényleg]. Figyeld meg a csillagokat és képzeld el, hogy mennyire messze vannak, hogy mennyire idős az univerzum, hogy mennyire idős a Föld és mennyire apró az egész emberiség az ősemberektől számolva napjainkig. És a szíved azt fogja suttogni, hogy mennyire apró vagy és jelentéktelen és ez a lényege az egésznek: csak a saját életednek vagy a főszereplője és miközben milliárdnyi olyan apró lény, mint te, kel fel és ront el valami egészen apró dolgot minden egyes nap - kiszaladt szavak irodalomórán; lehúzva felejtett sliccek; megbotlás egy göröngyös járdán -, addig a Föld forog tovább a saját tengelye körül és mikor körbeér, már te vagy az egyetlen, akit igazán érdekel az, hogy fel mered e vállalni magad.
Így az első lépés végülis az, hogy realizáld magadban, önmagadat kell néha (sokszor!) prioritássá tenned, hiszen te vagy a fő karakter a saját életedben, mások csak mellékszereplők, esetleg statiszták, és ahogy te sem emlékszel, hogy milyen kínos bukkanót vétett el tegnap egy fiú a metrón vagy akár a legjobb barátnőd, - még ha abban a pillanatban meg is jegyezted magadban -, úgy ők sem fognak rá visszagondolni, mert egyszerűen nem fontos számukra, és az emberi agy a feleslegessé vált információkat ennyire simán kitörli.
És persze, reálisan végignézve ez teljesen logikus, de a félelem lényege pontosan az, hogy nincs semmiféle rendezőelve és jól tudod, hogy nem igaz, mégis újra meg újra belopódzik az agyad sarkába, hogy meghúzhassa a vészcsengőt, ami utána pirosan villogva próbálja tudatni veled, hogy n a g y o n n e m v a g y b i z t o n s á g b a n. Lassan próbáld feszegetni a határaid, olyan pici lépésekben, amikben megy: hagyd, hogy beszélgetésbe bonyolódj a pénztárossal, oszd meg a gondolataidat a tanórákon, jelentkezz önkéntesnek, szólalj fel a véleményedért, ne próbálj láthatatlan lenni, mert túl sok lehetőséget taszítasz el vele magadtól. Ne gondold túl, hogyha pedig veszélyes vizekre eveznének az agyad pici molekulái, állítsd le őket és ismételd el magadban annyiszor, hogy nem, ameddig nem jut el ténylegesen az elmédig.
[megj.: a szociális fóbia (ismertebb nevén social anxiety) egy létező pszichiátriai betegség, de közel sem annyira gyakori, mint amennyien öndiagnosztizálják magukat vele, elsőre úgy tűnhet, hogy minden introvertáltat kezelhetnének vele, de a betegség inkább csak egy spektrum és csak a legvégső esetek azok, amik tényleg szétrombolják az egyén életét és egyértelműen szakember bevonására van szükség; hogyha a mentális folyamatos túlgondolás mellett komoly fizikai tüneteket is tapasztalsz, ezek pedig megállíthatatlanul kihatnak a döntéseidre és összességében az egész életedre, akkor igazán érdemes lehet segítséget kérned. Mindig érdemesebb lecsekkolni, hogy valami normális e, mint a gödör alján ülve gondolkozni azon, hogy tudsz e még lejjebb ásni.]
Írd le a céljaid, jegyezd le, hogy milyen helyzetektől félsz leginkább, és lassan tegyél lépéseket a megdöntésük felé. Elsőre persze nehéz lesz és elbuksz majd és néha nehéz lesz felállni és kinyílni a többi ember felé újra meg újra és sokszor még mindig a csend kényelmesnek tűnő burkába fogsz bújni, de a lényeg mindig az, hogy merre tartasz és nem az, hogy mennyit tettél meg.
